A pluralizmus csírái is megjelentek, az állami, a szövetkezeti, az ipari és a kereskedelmi vállalatok, az egyéni kisgazdaságok, a magánkisipar egyenjogúságát nemcsak papíron, hanem a gyakorlatban is érvényesítették. A reformokat azonban keményen ellenezték a Gáspár Sándor által vezetett szakszervezetek, majd a politikai elit is meghátrált. A kísérlet, mint neve is mutatta, csak a gazdasági mechanizmus reformja volt, a gazdaságpolitika céljainak felülvizsgálata nem történt meg. Ellenkezőleg, a pártvezetés kimondta, hogy a gazdaságpolitika helyes, csak a célok megvalósítására szolgáló eszközökön, módszereken (a mechanizmuson) kell javítani. A forint nem volt konvertibilis, így nem volt jó mérce a külföldi és belföldi árak összehasonlítására. Nem volt szabad import, nem volt igazi verseny, az ország deviza- és hitelhiányban szenvedett. (A bátrabb szakértők éppen ezért még 1967-ben javasolták Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba való belépést, amiről természetesen a Szovjetunió "lebeszélte" Magyarországot. )
Bár mindig lehetett rá számítani, az igazi támasz Fock Jenő (akkoriban magyar miniszterelnök – a szerk. ) volt, aki a maga módszerei szerint akár törni-zúzni is képes volt. Jellemző, hogy miután Kádár elmondta a PB-ben, hogy be akarunk lépni a valutaalapba, Fockot Moszkvába rendelték, hogy közöljék: szó sem lehet ilyesmiről. Fock ennek dacára kitartott a belépés mellett; Nyers óvatosabb volt: azt javasolta, tegyük félre időlegesen a kérdést, és egy alkalmasabb pillanatban vezessük be. Erre addig kellett várni, amíg a nemzetközi helyzet elvonta a szovjetek figyelmét erről a kérdésről. Mivel Kádár támogatta, a KB végül is egyhangúlag fogadta el a reformelképzeléseket, de az eleinte az egésztől irtózó tagokat egyenként kellett meggyőzni. Ez – Dabrónaki Gyula kivételével – mindenkinél sikerült is. 1970. tojásbegyűjtés. Létjogosultságot nyert a háztáji gazdálkodás. Antal László az MKB Bank elnöki tanácsadója Nyers Rezsőről A Központi Bizottság gazdaságpolitikai titkáraként Nyers Rezső nem csupán a reformmunkálatok hivatalos irányítója volt, de az ő fejében állt össze a teljes elképzelés.
Az 1968-ban, a Kádár-korszakban bevezetett gazdasági reform. Nőtt a vállalati önállóság, liberalizálódtak az árak, a központilag előírt bérek helyébe egy dinamikusabb, vállalati szabályozású bérezés lépett. A reformot Kádár belső ellenzéke megbuktatta, de egyes elemei életben tudtak maradni. A Kádár-rendszer válsága I. "Begyűrűzött az olajválság" Gazdaság és társadalom a Kádár-korszakban "Aki nincs ellenünk, az velünk van! "
Hosszas tervezés után negyven éve, 1968. január 1-jén lépett életbe az új gazdasági mechanizmus, a Kádár-rendszer nagy gazdasági reformkísérlete. Az új gazdaságpolitika alapvető célját, a szocialista piacgazdaság megteremtését végül nem érte el, de fontos változásokat hozott. Az új rendszer legnagyobb vívmányaként visszaszorult a tervgazdálkodás, amelyet csak a legfőbb kérdésekben és az irányvonalak kialakításánál alkalmaztak. A nehézkes és költséges tervutasításos rendszer megszűnésével egyszerűbb és hatékonyabb lett a központi elképzelések megvalósítása is. A hatvanas évek közepétől, Nyers Rezső keze alatt formálódó új elképzelések másik fontos pontja volt a vállalati önállóság megteremtése: vagyis, hogy a gazdasági döntések ott szülessenek, ahol az információ és az érdek is jelen van. A szocialista piacgazdaság megteremtésére kissé szabadon engedték az árakat, a lakosság ezen keresztül érezte meg először a reformokat. Míg 1960-68 között csak három százalékkal, addig a reform hatására, 1968-70 között már 7, 4 százalékkal emelkedtek az árak.
Több ok miatt emlékezetes nemzedékem és a nálunk idősebbek számára 1968. Január elsején bevezették az új gazdasági mechanizmust, májusban diáklázadás tört ki Párizsban, amely több európai nagyvárosra átterjedt, s végül augusztus végén a magyar hadsereg alakulatai is részt vettek az "emberarcú szocializmus" csehszlovák kísérletének leverésében. 1968. Bevonulás Prágába. A magyar részvétel egyik oka a gazdasági reform megmentésének szándéka lehetett. Az utóbbihoz Kádár nehéz szívvel járult hozzá. A szovjet elvárás teljesítésének egyik motívuma a gazdasági reform megmentése volt. A gazdaságirányítás racionálisabb alapokra helyezését a szakértők 1953 óta szinte folyamatosan vitatták, ám a Központi Bizottság csak 1964 decemberében kötelezte el magát az átfogó reform mellett. Ezt az tette sürgetővé, hogy a gazdasági növekedés extenzív forrása, a mezőgazdaságból az iparba áramló embertömeg elapadóban volt. A mezőgazdaságban dolgozók 1949-ben még 54 százalékos aránya 1960-ra 38, 1970-re pedig 25 százalékra csökkent.
Az 1950-es évek elején kialakított gazdaságirányítási rendszer a piaci hatások olyan nagyfokú kiküszöbölésére épült, hogy a termelési és a fogyasztási áraknak alig volt közük egymáshoz. Az Országos Tervhivatal nemcsak azt írta elő, hogy miből mennyit kell termelni, hanem a termelés nyersanyagszükségleteit és egyéb feltételeit is meghatározta. Bár az állami gazdálkodásnak ez a merev és ésszerűtlen formája kezdettől fogva rendkívül sok anomáliával járt, a gazdaság újjáépítési szakaszában és a növekedés kezdeti, ún. extenzív fázisában inkább az előnyei, s nem a hátrányai érvényesültek. A növekedés intenzív, hatékonyságra épülő fázisához közeledve azonban egyre inkább a fejlődés kerékkötőjévé vált. 1968-ban ezért olyan új gazdaságirányítási rendszert vezettek be, amely korlátozott mértékben ugyan, de teret biztosított a piacgazdasági mechanizmusoknak. Növekedett a vállalatok önállósága, közelebb kerültek egymáshoz a termelési és a fogyasztási árak, s a bérpolitika elvei között felértékelődött a teljesítmény.
Az 1970-es évek elején a gazdasági reform lefékeződött, a gazdaságpolitikában anélkül következett be a visszarendeződés, hogy kimondták volna az új gazdasági mechanizmus felfüggesztését. Formailag fennmaradt az indirekt irányítási mechanizmus, szó sem volt a tervutasítás visszaállításáról, a gyakorlatban történt fordulat. A gazdaság alapvető rendszerbéli problémáit az új gazdasági mechanizmus bevezetésével sem lehetett megoldani, ráadásul új problémák is keletkeztek. Az újbóli központosítást az 1973-as olajválság és az azt követő recesszió hatásai is tovább erősítették. A reform iránt elkötelezett politikai vezetőket 1974-ben leváltották, és tovább folytatódott a fenntarthatatlan rendszer hosszú haldoklása.
Ezt aztán eltökélten képviselte is, nem is eredménytelenül: Kádár János bízott benne, ha nem is kedvelte őt különösképpen. Kádár – és a pártvezetésben ezzel nem volt egyedül – betegesen irtózott a tőkés eladósodás legcsekélyebb jelétől is. Márpedig akkoriban arra készültünk, hogy a tervgazdaság stratégiai előnyeit a piac gyors alkalmazkodóképességével kombináljuk. Nyers fejében ott élt a piacgazdaság logikája, ugyanakkor megvolt benne a kellő óvatosság és türelem. Sosem mutatta jelét annak a fajta harciasságnak, amely például Liska Tiborban munkált. Ez 1965-ben – amikor a munkabizottságok a reform első tervezetét vetették papírra – különösen fontos volt, hiszen nem is nagyon értettük, mire is készülünk pontosan. Csak azt lehetett tudni, hogy a korábbi standardokhoz képest baromi nagy változásokról van szó, például a vállalati tervutasítások felszámolásáról. Nyers különösen értett ahhoz, miként kell úgy kifejezni ezeket a változásokat, hogy az ne sértse egyesek ideológiai érzékenységét.
Még Moszkván is átmentek a reformok; nem ajánlották ugyan, de végül nem is tiltották meg. Egészen 1972-ig, amikor – részben a csehszlovákiai beavatkozás közvetett hatására – szovjet nyomásra tették félre Nyers Rezsőt és csapatát. Akkor úgy tűnt, taktikailag vonulunk vissza, hogy minél többet megőrizhessünk az eredményekből. Később kiderült, nem egészen ez volt a helyzet. Fotók: MTI
Sitemap | Szoptatás Alatt Vitamin, 2024